Varázserővel rendelkezem és ezt még nem tudja senki sem rajtad kívül. Nem úgy, mint Harry Potter, mert látod, nincs is villám a homlokom közepén. Olyan vagyok, mint bárki más. Igaz, hogy varázspálcám sincs, de nincs is rá semmi szükségem. Tárgyakat hozhatok létre a semmiből, vagy mozgathatok át a légen. Egy szempillantás alatt ott lehetek, ahol csak akarok. Akár egy piramis tetején, vagy Peruban, aminek a nevének még a kimondásával sem próbálkoznék. És Párizsban, egy kávéház teraszán üldögélve miközben a martinimet iszogatom.

A család már lassan elkészült. Mindenki felvette az ünneplő ruháját, megfésülködött, fogat mosott, ami valljuk be, egy öt tagú családnál beletelik némi időbe. Főleg, ha egy kisebb fürdőszobába kerülgeti egymást anyuka a kis hároméves Gáborkával, az apuka, és a két nagyobbacska fiú: a tíz éves Petike és a tizenkét éves Janika.

A cukrászdában ültem, és egy kelyhes fagylalt elpusztításával voltam elfoglalva. Már megint itt lyukadtam ki, pedig már hányszor elhatároztam, hogy most végre nemet mondok Jennynek, de milyen ember az, aki legjobb barátnőjének nemet mond, amikor támogatásra van szüksége? Igaz, ő sem egy könnyű eset. Persze nem lehet csak úgy kikosarazni, pedig ezek után a túrák után már, nem hogy a mérlegre nem merek ráállni, de még a megközelítéséhez sincs már elég bátorságom. Úgy éreztem, hogy minden kalória, amit ő és én itt, ezen a szent helyen elpusztítunk, az csak egyedül az én oldalamra rakódik rá. Csak hát Jenny és a pasi ügyei… Minden szakításkor itt kötünk ki, kitárgyaljuk a fiúkat, én pedig hetekig koplalhatok, mire visszanyerem az eredeti súlyomat.

Gábor és Attila az erdőben játszottak, amikor észrevették, hogy valami kicsi, vékony és csőszerű kilátszik az avarból. A kíváncsiságtól hajtva éles köveket fogtak és elkezdték kiásni. A cső egy zsákhoz kapcsolódott, amit egy régi, szakadozott madzag tartott még a helyén. 

Arra ébredtem, hogy csak egy árnyék vagyok. Nem „árnyéka önmagamnak”, ahogy azt mondani szokás, hanem szó szerint az. Egy árny. Vajon hogyan veszíthettem el az emberi alakom egyetlen éjszaka alatt? Mi okozta ezt? Vissza lehet fordítani és ha igen, akkor hogyan? Vissza akarom kapni a testemet! Utálom, hogy függök a fénytől, és ettől a lánytól, akinek az árnyékává váltam. Követnem kell bárhová is megy, és utánoznom minden mozdulatát, mint egy majom. Nem akarok itt lenni.

Lilla ma sem jött iskolába és én aggódni kezdtem. Tetszett nekem a lány, mert a mosolya, tudtán kívül, felmelegítette szürke hétköznapokat, és az én szívemet. Az iskolában nem beszélt sokat, csak akkor, ha kérdezték. Új lány volt még, minden olyan idegen volt neki. Természetes, hogy nem nyílt meg olyan könnyen nekünk. Nem csoda hát, hogy amikor osztályfőnökünk megkérdezte, ki viszi el neki a leckét, nem nagyon jelentkezett senki. Egyedül én. Amikor ezzel előrukkoltam, igencsak megleptem a tanárnőmet, de nem csak őt, még saját magamat is. 

Biciklinek lenni nem túl könnyű feladat. Amikor a kisfiú megkapott ajándékba, hogy ragyogtak a szemei látva a kékre festett vázamat, s a napfényben megcsillanó csengőmet! Hittem, nagyon megszeretett. Mindenhová együtt mentünk. Még a boltba is, pedig nem volt messzebb, mint tizenöt méter. Istenem, hány száz kilométert tettünk meg, miközben körülöttünk szinte süvített a levegő. Azok voltak ám a boldog idők.