Lilla ma sem jött iskolába és én aggódni kezdtem. Tetszett nekem a lány, mert a mosolya, tudtán kívül, felmelegítette szürke hétköznapokat, és az én szívemet. Az iskolában nem beszélt sokat, csak akkor, ha kérdezték. Új lány volt még, minden olyan idegen volt neki. Természetes, hogy nem nyílt meg olyan könnyen nekünk. Nem csoda hát, hogy amikor osztályfőnökünk megkérdezte, ki viszi el neki a leckét, nem nagyon jelentkezett senki. Egyedül én. Amikor ezzel előrukkoltam, igencsak megleptem a tanárnőmet, de nem csak őt, még saját magamat is. 

Biciklinek lenni nem túl könnyű feladat. Amikor a kisfiú megkapott ajándékba, hogy ragyogtak a szemei látva a kékre festett vázamat, s a napfényben megcsillanó csengőmet! Hittem, nagyon megszeretett. Mindenhová együtt mentünk. Még a boltba is, pedig nem volt messzebb, mint tizenöt méter. Istenem, hány száz kilométert tettünk meg, miközben körülöttünk szinte süvített a levegő. Azok voltak ám a boldog idők.

A Sanyi idegesen topogott a félig nyitott osztályterem ajtaja előtt. Bentről halk duruzsolás hallatszott, néhányan a széken ültek vagy a pad mellett álltak és beszélgettek. Félt arra gondolni, hogy a többiek mit fognak megint kitalálni csak azért, hogy újra bántsák. A múltkori, újságpapírba csomagolt döglött patkány volt a legdurvább. Ráadásul épp az óra közepén sikerült a lábai közzé borítania, és a tanár nem tett semmit, hogy előkerítse a tetteseket. Utálta a tehetetlenség érzését, amely szépen lassan rátelepedett, és kezdte agyonnyomni a súlyával. 

Forrás: kívulbelulboldogsag.hu

A könyvbemutató elég jól sikerült, nem hittem volna, hogy ilyen sokan eljönnek majd. Csak remélni tudtam, hogy a könyvem keletkezésének körülményeit ecsetelni nem lesz túl unalmas a hallgatóságom számára, de azért a hatásosság kedvéért néhány anekdotát is elsütöttem. Igaz, talán ezzel azt sugallhattam, hogy regényt írni nem is olyan nehéz, pedig igen sokáig vajúdtam vele, mire megszültem. Minden esetre a hallgatóságom jól szórakozott, és még meg is tapsoltak a végén.

Thomas szexuálisan túl fűtött volt, kissé jobban, mint az ő korában a tinédzserek. Varázslótanoncként gyakran böngészte a nagy varázskönyvet, és azon agyalt, hogyan is láthatna többet a lányokból.

Amikor gyerek voltam, volt egy „kincsesládám”. Ez egy sötétzöld színű fém doboz volt, ami valamikor fénykorában katonai egészségügyi dobozként funkcionált. Kicsit hipermangán szagú volt, de jól elfért benne a titkos naplóm, amibe a kis verseimet írogattam, vagy azokról a lányokról karcoltam be néhány gondolatot, akibe akkoriba szerelmes voltam. No és persze emellett más apróság is belefért. Zárható volt, ezért nagyon szerettem, de nem bíztam senkiben, és attól tartottam, valaki majd megtalálja, és elolvassa, így a kertben elástam, és rajzoltam hozzá egy térképet. Vagyis nem egészen. Egy csillagképekről szóló könyvben kiválasztottam a gyík konstellációt, és apró számok jelezték, mennyit is kell lépnem, s a kezdő pontját csak én ismertem.

Keserűfűn elfogyott a cukor. A helyi cukorgyár hirtelen csődje, és a városi igazgatás tutyimutyisága megpecsételte a korábban édességhez szokott városlakók sorsát. De nem csak városét, az egész környékét. Mondhatnád, kedves olvasó, hogy akkor miért nem használnak édesítőszert, hiszen annyifélét kapni? Igen ám, de egy tizennyolcezer ötszáz fős városban, ahol több bolt is található, nem csak Jancsi bácsi a sarki közértes, az efféle portékát pillanatok alatt széthordja a nyalánkságra éhes embersereg. Ezért most már az ember nem tud meginni egy jóízű teát, mert az vagy keserű vagy elsavanyított a túl sok citromlétól.