- Szó sincs róla! - védekeztem, s én magam is felemelkedtem - Csak tudatni akartam Önnel, hölgyem, hogy a gyermeke, akit kitett az erőbe, a csikorgó hidegbe a feleségem megtalálta és most már jó helyen van. Vigyázunk rá. - a helyet és az időjárást jól kihangsúlyoztam, hogy érezze, hogy a bűnös itt nem én vagyok, hanem ő. Tudja, - váltott a hangom halkabbra, - nekünk nem született gyermekünk, és Isten áldásának tartjuk, hogy akkor, ott a picire rátaláltunk. 

A nő sápadtan hallgatott, visszahuppant a székre, majd magam is követtem a példáját. A reszkető ujjai között forgatni kezdte azt a monogramos, címeres kendőt, amelyet a mózeskosárban találtam a gyermek mellett, amikor a feleségem kiemelte a kicsit. 

- Kérem értse meg, én... én nem tehettem mást. - szabadkozott a dáma. -  Ha híre megy, hogy Charlotte von Hausenberg egy megesett nő, soha többé nem találok férjet magamnak. Csorba esik a családom hírnevén is, és azt nem bocsátanám meg magamnak. Az a férfi, az a fráter sem tudott az állapotomról. Nem is akarom, hogy megtudja. Sem senki más. 

- Ez érthető! Számíthat a diszkréciómra, természetesen.

Annyira elesettnek tűnt, olyan védtelennek, hogy már-már kezdtem megsajnálni. Szemei vörösek voltak, püffedtek, és látszott rajta, hogy sokat sír és keveset alszik mostanában. Sápatag bőre szinte átlátszó volt, mint egy jobb  állapotban lévő kísértet. Könnyei végigfolytak az arcán, elmosva ezzel a festéket, amikkel a szeme alatt lévő karikákat próbálta eltakarni.

- Nézze, von Hausenberg kisasszony…

- Charlotte, ha kérhetem.

Szokatlan volt az efféle közvetlen hangnem egy magamfajtának, de megkönnyebbültem, hogy majdcsak egyenlőként kezelhetek egy nemes hölgyet, ilyen alkalom még nem adódott.

- Rendben, Charlotte kisasszony - s már majdnem megfogtam a kezét, de rájöttem, hogy ilyen bizalmaskodás nem illendő egy olyan emberrel, aki rangban és vagyonban igencsak felettem áll, de hát mit szépítsem, átéreztem a helyzetét. - Nézze, nem azért jöttem, hogy a tettét az orra alá dörgöljem. Az odakint dúló pestis járvány sok szerettünket ragadta el, ezért… - nagyot sóhajtottam. - Na jó, nyílt embernek tartom magam, ezért kerek perec megkérdezem: nem bánná, ha a gyermek nálunk maradna? Nem vagyunk gazdagok, de szeretetben nőne fel, igazán jó helye lenne. Legalább egy darabig hagy maradjon…

Charlotte arca felragyogott, mint amikor az eső után megcsillan az első napfény. 

- És nem ellene kifogása, hogy olykor-olykor meglátogassam? Persze nem árulnám el neki a kilétemet, csak szeretném látni, ahogy tanult ember válik belőle. Megszerzem a legjobb magántanítókat… - majd elhallgatott, kezeit tördelni kezdte. - Ne haragudjon, azt hiszem túl messzire mentem. Nem akartam ilyen tolakodó lenni. Bocsásson meg.

- Örömünkre szolgálna, kisasszony. - öltöttem újra magamra a legudvariasabb modoromat.- Bár jelenleg lakóhely gonddal küzdünk, a járvány miatt. A családomban mindenki megbetegedett, és valószínűleg már nem is élnek, de azt akarták, hogy eljöjjünk, mielőtt velünk is végez a gyilkos kór. Hosszasan vándoroltunk városról városra. Örültünk, ha volt egy hely, ahol nem csukták ránk az ajtót, amikor élelemért könyörögtük, és úgy tűnik, a vándorlásaink még korán sem értek véget.

- Elég iskolázottnak tűnik, nagyon választékosan beszél. A kérges tenyere ellenére nem tűnik, már bocsánat, parasztnak.

Nem tudom, mit kerestem ott. Csak kóboroltam végig a régi utcákon, és szívem mélyén arra vágytam, hogy rátalálok arra a kislányra, aki néhány hónappal ezelőtt a szívembe írta a nevét. De már csak az üres emeletes házak meredtek az égnek. Sehol sem járt senki. Még egy árva kóbor kutyát sem láttam.

Eltelt egy év. Emlékszem, unokanővéremet köszöntöttük fel névnapja alkalmából, amikor egészen véletlenül egy „Világ Ifjúsága” folyóirat akadt a kezembe. Ahogy lapozgatni kezdtem, az egyik lapról egy gyönyörű, szőke hajú lány bámult vissza rám óriási szürke szemekkel a levelezési rovatból. Kátya Koljakova. Ez az én Kátyám. Azonnal felismertem volna még akkor is, ha nem látom a nevét, de kétségtelenül ez ő volt. 

Forrás: Pinterest

Felírtam a címet, és alig vártam már, hogy hazaérjünk. Otthon rögtön tollat ragadtam, és megírtam neki az első levelemet, ami gyakorlatilag majdcsak nem egy szerelmes levél volt. Talán eltelt egy hónap is, mire megérkezett a válasz gyönyörű cirill betűkkel. Ezután megosztottunk mindent egymással; ami történt, amire gondoltunk, amit éreztünk. Ezután hosszú évekig leveleztünk, míg egyszer aztán nem jött több levél.

Később megnősültem. Zsófi egy aranyos nő, bár sem külsőleg, sem belsőleg nem hasonlított hozzá, de nem is Kátyát kerestem benne, amikor rátaláltam. Minden esetre boldogok voltunk és hamarosan megszületett a fiam, Péter. Peti mindig élénk érdeklődést mutatott a kunmadarasi repülőtér története iránt. Elmeséltem neki hogyan találkoztam a kis orosz lánnyal, amikor akkora voltam, mint most ő,  tizenhárom éves. Ezek a kissé zavaros kamasz évek teljesen átformálták az addigi életemet. Feleségem mindig irigykedve hallgatta, hogy mennyire imádtam azt a Kátya nevű lányt. Pedig esküszöm, nála senkit sem szeretek jobban, de a fiam újra és újra kérte, hogy elevenítsem fel, hogy is volt ez a romantikus kis találkozás. Nem csodálnám, ha a feleségem kezdene féltékennyé válni a kis orosz lányra, ahogy egymás között hívtuk. 

Forrás: Despositphotos

A csontjai már összeforrtak ugyan, mégis nehézkesnek érezte a kezét. Mintha csak egy medve akarna zenét fakasztani ebből a hatalmas versenyzongorából, amely a nappaliban az ablak előtt ácsorgott.  Talán egy külső szemlélő nem venne észre belőle semmit, hogy hibázik a darab dinamikája, de a fenébe is, mégis csak a Juilliardra készül. Talán azóta, amióta öt évesen először leült a zongora elé, bár akkor ez még nem volt tudatos benne. Sok minden történ azóta. Hangversenyekre járt, keményen gyakorolt és kivívta a tanárai megbecsülését. De az akkor volt. Már képtelen volt rá. 

Miután sokadjára elhibázta a dallamot, mérgesen felpattant, ujjaival kétszer-háromszor ráütött a billentyűkre. A zongora dühösen felmordult, majd csattant egy nagyot, ahogy a fiú hirtelen lezárta a fedelét.

– Stevie, Stevie...– mondta nyugodt hangon apa, aki egész végig az ajtónál állt, és boldogan figyelte fiát, aki most végre újra játszott. – Emlékszel még mit tanítottam neked?

A fiú zavartan a férfi felé fordult. Vajon mióta állhatott a háta mögött?

– De jó lenne, ha ez egy puska lenne! – ábrándozott Gábor. – Rögtön mehetnénk is vadászni vele, vacsorára pedig őzet vagy nyulat ennénk. – Attila pedig helyeselt.

Forrás: Facebook.com

Folytatták az ásást, majd eldobták a köveket, és már kézzel kapartak tovább. Bár az erdei barna föld kissé nedves volt, és összeállt ebben a mélységben, mégis, hamarosan már meg tudták mozdítani a zsákot. Kiemelték a földből, és annak helye egy nagy, hosszúkás lyukat hagyott az erdő talajában. 

Összenéztek, majd izgatottan elkezdték lehántani a csomagolóanyagként is funkcionáló zsákot. Egy Kalasnyikov került elő, amely még tökéletes állapotban volt, mellette még három teljesen töltött tár pihent. Attila zsebre vágott két tárat, egyet a jobb, egyet a bal zsebébe, a harmadikat Gábor kezébe nyomta, aki villámgyorsan el is rejtette, hogy több ideje legyen az új szerzeményével foglalkozni.

Vele született szív- és nagyérfejlődési rendellenességet diagnosztizáltak még ezelőtt, hogy a világra jött volna, de édesanyja képtelen volt arra, hogy elvetesse gyermekét. Próbált úgy élni, mint bárki más, de a tornaórákon szinte mindig rosszul lett, és bár a tanárok nem mondtak semmit, az osztályban mindenki sejtette, hogy Kittivel valami nincs rendben. Egy idő után nem tornázhatott már, de ő ennek ellenére mindent megtett, hogy teljes életet élhessen. A boldog mosoly szinte sohasem tűnt el az arcáról. Mintha semmi és senki sem bánthatná, de ez csupán csak egy álarc volt, amit mások felé mutatott.

Forrás: 4ever.eu

Amikor az osztályban is megtudtak mindent a betegségéről, hirtelen nagyon figyelmesek lettek vele. Nem engedték cipekedni, vigyáztak, hogy ne erőltesse túl magát. Zoli más volt. Ő mindig is úgy kezelte, mint bárki mást, és Kitti ezért szeretett inkább vele lógni. Nem kivételezett, nem kezelte hímes tojásként, amit annyira utált. Mindennél jobban élvezte, hogy a fiú társaságában ücsöröghet egy padon, együtt, az iskola udvarán, és beszélgethetnek az élet nagy rejtelmeiről, szerelemről, barátságról.

– Én nem igazán értem ezt az egész szerelem dolgot – vallotta be a lány. – Mi ebben a nagy dolog?

– Ha majd egyszer szerelmes leszel meg fogod tudni. – Zoli rámosolygott, majd megfogta a lány kezét és az ujjai végére meredt. – Milyen lilák a körmeid!

Rosa Parks. Forrás: wikipedia

A Montgomery Fair áruházban dolgoztam, varrónőként, és naponta kétszer tettem meg ezt az utat: reggel oda, majd este haza. Mégis megesett már, hogy hazáig kellett gyalogolnom, mert amikor a busz már megérkezett, fehérek ültek az első sorokban. A törvény értelmében ilyenkor le kellett szállnunk, és hátul visszaszállni. De aznap a buszsofőr meg sem várta ezt, csak gázt adott, és elhajtott a pénzemmel együtt, amit a buszjegyre szántam. 

Ennek már tizenkét éve. Azóta sokat kellett tűrnöm, hagynom, hogy úgy bánjanak velem, mint a kutyával, azért, amiről én egyáltalán nem is tehettem: feketének születtem. De úgy gondolom, mindenkinél eljön az a pillanat, amikor azt mondja, most már elég! Akkor nem is gondoltam volna arra, hogy ezzel a tettemmel egy egész lavinát fogok elindítani. Ez 1955 decemberében történt.

Hazafelé zötykölődtünk, s a harmadik megállóban, az Empire színháznál elég sokan szálltak fel. Fehér urak jól szabott zakóban, élre vasalt nadrágban és flancos, lakkozott cipőben. James Blake, a busz vezetője hátranézett táskás halszemével, ahogy minden megállóban rendszerint megtette, ha fehérek érkeztek, majd felállt, és a határvonalat jelentő fonott kötelet – amelyen egy „színesek” feliratú tábla hintázott –, hátrább helyezte, épp a hátam mögé. Tudtam, ez mit jelent, de nem mozdultam. 

– Ne csinálja itt nekem a felhajtást! Álljon fel szépen és menjen hátra! – mondta, és bügykös ujjával a busz hátulja felé mutatott, de én csak a fejem ráztam. Ekkor Blake közelebb hajolt, s éreztem a dohánybűzös leheletét az arcomon. – Akkor hívom a rendőrséget, és letartóztattatom.

– Ám tegye! – vetettem oda, és ő meg is tette.

A tárgyalásom cirka 30 percig tartott, és összesen 14 dollár büntetést kellett fizetnem, ami akkoriban igencsak sok pénz volt. Hát hol van az igazság? Nem születik mindenki egyenlőnek? Hiszen ugyan annyival érkezünk erre a világra, mint mások. Akkor még nincs gazdag vagy szegény, csak két csecsemő, akik már ekkor sem egyenrangúak?

De talán ennek hatására a fekete közösség bojkottot hirdetett, és nem szálltak buszra. Inkább jártak gyalog, vagy feketék által vezetett taxikon közlekedtek, amik ugyan úgy tíz centbe kerültek, akár csak a buszjáratok. Én magam is így tettem. A bojkott több mint egy évig tartott, s a busztársaságok iszonyú nagy veszteséget szenvedtek a gőgjük miatt. Végül kénytelenek voltak eltörölni a fehérek és színesek elkülönítését a buszokon. Mindez csak egyetlen nemmel kezdődött.

Forrás: fűszerkert

Persze azért van benne egy kis izgalom is, hogy beleláthatok más életébe. Például, ez a Nóri nevű lány teljesen odáig van egy Imi nevű osztálytársáért. Láttam, mit írt reggel a naplójába, és azt is, hogy milyen áhítattal, vágyakozva tekint állandóan arra a fiúra. Imi persze tudomást sem vesz róla. Átnéz rajra, mintha ott sem lenne. Át tudom érezni a helyzetét.

Nem ezt érdemli. Szerintem Nóri egy igen klassz csaj, és én nem őt utálom, hanem a helyzetemet. A másoktól való függésemet. Vele minden rendben van. Kedves, mindig segít a barátainak, soha nem bántana senkit, még akkor sem, ha rossz napja van, pedig mi lehetne annál rosszabb, hogyha valaki, akit csodálunk semminek néz? Amellett, hogy rendkívül csinos, még az esze is vág, széles látókörű, tájékozott, mindenhez hozzá tud szólni. Megvan a saját véleménye, nem bólogat csak úgy, ha szíve mélyén nem ért egyet, mint ahogy mások is teszik. Amit csinál, teljes szívvel csinálja, mint ezt a hip-hop táncot is. Igazából nekem ez csak céltalan ugrabugrálás, de ő nagyon komolyan veszi.

Tudom, hogy most csak egy árnyék vagyok, de ha visszakapom az alakom, meg dogom keresni őt. Azt szeretném, ha elfelejtené ezt a fickót, aki nem szolgált rá a szerelmére a csodálatára. Aki soha sem fogja úgy látni, mint ahogy én látom. Egy értékes embernek.

Most, hogy az ő árnyékává váltam, el gondolkodtam azon, hogy vajon az én árnyékom mindig az enyém volt? Vagy mások váltak azzá, mint most én? Vajon mit tudhatott meg rólam az árnyékom? Milyennek láthat?