Téma: időbeli utazás
Tudom, furcsa ezt mondanom, de néha csak úgy megtörténik, és egy másik időben találom magam. Nem tudom mikorra, nem tudom, hogy hová kerülök éppen, de mindig megtörténik egészen váratlanul. Mintha csak valaki megnyomna egy gombot és már hip-hop, egészen máshol vagyok. Nincs kontrolom felette. Általában csak néhány éveket ugrom előre, vagy hátra, de tény, hogy ilyen mélyre még sohasem zuhantam az idő kavargó tengerébe.
A nevem Nick Green s ezúttal éppen edzésről tartotok hazafelé, mert japán kardművészetet tanulok-, a szamuráj kardom most is itt lóg az oldalamon -, amikor újra erőt vesz rajtam az az ismerős szédülés és émelygés. Most pedig itt állok egy erdő kellős közepén, valahol, valamikor, elveszve. De hiszem, hogy minden okkal történik.
A levegő szokatlanul tiszta, legalábbis egy olyan jövőbeli városlakónak, mint én. A talpam alatt susogó avaron, a közelben csobogó patakon, no meg persze néhány énekesmadáron kívül semmi mást nem hallok. Egyelőre. Végig simítom a kezemmel a fa oldalát, és a megállapítom az északi irányt. Úgy döntök, arra indulok. Bár az ég olyan kék, mint otthon, nyáron, Ohioban, de itt az ujjaim végét már átjárta a hideg. Felhúzom a cipzárt a kabátomon, majd a kezeimet a zsebem mélyére rejtem.
Már jövök nagyjából egy órája, amikor másféle, az eddigiektől eltérő zajok csapják meg a fülemet: kalapálás, talán üllő csengése, recsegés és ropogás. A tüdőm megtelik a füst, az étel illatával, ahogy keveredik az erdőével. A gyomrom hangosan felkordul.
