A zötykölődés a szekéren kissé elfárasztott, elrázott, és mire kinyitottam a szemem, már rég magunk mögött hagytuk manesiai – coliani határt. Hazaértünk, bár nem a szó szoros értelmében, mert az otthonunk még jó néhány napnyira van innen. De legalább vengrián földet taposhatunk. Innen már látszódnak a Grimson hegycsúcsai, amik olyan magasak, hogy állandó hósapka borítja kopasz fejüket. Az a szóbeszéd járja, hogy láttak itt egy hósárkányt is, amik a kódexek szerint már régen kihaltak.

Barátomnak, Csabinak volt egy rossz szokása. Ha rájött a bolondóra, ’e’ betűvel kezdett beszélni. Először még én is mulatságosnak találtam, és mindenki más is az osztályból, de aztán már inkább tűnt bosszantó szokásnak, mint szórakoztatónak.

Az orvosok mondanak mindenfélét, hogy mi a bajom, de ki tudja megjegyezni azt a sok latin szart? Mert én nem. Nem tartom magam egy buta fickónak, a gimiben is egész jó voltam mindenből, de aztán jött ez az egész.

Az idő úgy telt, mintha csak húznák, s ki hinné, hogy az a farkas ordítóan hideg nap, amikor rátaláltunk arra a csöppnyi gyermekre a kis mózeskosárban, nyolc kerek éve volt már. Azóta szépen cseperedett, s házi tanítóskodásom eredményeképpen egy éles elméjű kis hölggyé cseperedett. Nem volt mindig túl egyszerű dolog összeegyeztetni a birtok ügyeinek intézését a tanítással, de mindig megoldottuk. Charlotte von Hausenberg kisasszony jóvoltából megvolt mindenünk: tető a fejünk felett, ennivalónk, jövedelmünk, de még cselédeink is, akik inkább számítottak már családtagnak, mint kiszolgáló személyzetnek. Már nem kellett az országot járnunk, mint a pestis idején, amikor tényleg nem volt semmink a feleségemmel, csak egymás iránti hűségünk és szerelmünk hajtott tovább, hogy az elkövetkező napot egyáltalán túl tudjuk élni. Szerencsére ez az időszak meg sem látszott az én Julianámon. Nem hogy nem öregedett, de egyenesen fiatalabbnak tűnt.