Varázserővel rendelkezem és ezt még nem tudja senki sem rajtad kívül. Nem úgy, mint Harry Potter, mert látod, nincs is villám a homlokom közepén. Olyan vagyok, mint bárki más. Igaz, hogy varázspálcám sincs, de nincs is rá semmi szükségem. Tárgyakat hozhatok létre a semmiből, vagy mozgathatok át a légen. Egy szempillantás alatt ott lehetek, ahol csak akarok. Akár egy piramis tetején, vagy Peruban, aminek a nevének még a kimondásával sem próbálkoznék. És Párizsban, egy kávéház teraszán üldögélve miközben a martinimet iszogatom.

A család már lassan elkészült. Mindenki felvette az ünneplő ruháját, megfésülködött, fogat mosott, ami valljuk be, egy öt tagú családnál beletelik némi időbe. Főleg, ha egy kisebb fürdőszobába kerülgeti egymást anyuka a kis hároméves Gáborkával, az apuka, és a két nagyobbacska fiú: a tíz éves Petike és a tizenkét éves Janika.

A cukrászdában ültem, és egy kelyhes fagylalt elpusztításával voltam elfoglalva. Már megint itt lyukadtam ki, pedig már hányszor elhatároztam, hogy most végre nemet mondok Jennynek, de milyen ember az, aki legjobb barátnőjének nemet mond, amikor támogatásra van szüksége? Igaz, ő sem egy könnyű eset. Persze nem lehet csak úgy kikosarazni, pedig ezek után a túrák után már, nem hogy a mérlegre nem merek ráállni, de még a megközelítéséhez sincs már elég bátorságom. Úgy éreztem, hogy minden kalória, amit ő és én itt, ezen a szent helyen elpusztítunk, az csak egyedül az én oldalamra rakódik rá. Csak hát Jenny és a pasi ügyei… Minden szakításkor itt kötünk ki, kitárgyaljuk a fiúkat, én pedig hetekig koplalhatok, mire visszanyerem az eredeti súlyomat.

Amikor kicsi voltam, és általános iskolába jártam, a szomszédos osztályba járt egy kisfiú. Nálam alacsonyabb, köpcös, kopasz kiskölyök volt, aki mindig valamiféle csíkos pulóvert hordott. Mi, mint jó szándékú gyerekek, ezért gúnynevet ragasztottunk rá.

Gábor és Attila az erdőben játszottak, amikor észrevették, hogy valami kicsi, vékony és csőszerű kilátszik az avarból. A kíváncsiságtól hajtva éles köveket fogtak és elkezdték kiásni. A cső egy zsákhoz kapcsolódott, amit egy régi, szakadozott madzag tartott még a helyén. 

A lány tudta, hogy hamarosan a végére ér mindennek. Ennek az egész törékeny dolognak, amit életnek hívnak. Egyre többször jöttek elő a rohamai, pedig minden erejével azon volt, hogy legalább az iskolában ne tudjon róla senki. Eleinte ez még működött is. Mindig is energikus lánynak mutatta magát, aki teljes szívből éli az életét, de mi van akkor, ha ez a szív meghibásodott, s csak kattog össze vissza, mint egy óra, aminek eltört a rugója? 

A Montgomery-i buszok első négy sorát fehéreknek tartották fent, így mi, feketék, vagy ahogy  mások hívtak bennünket, niggerek, leülhettünk középre, vagy a busz hátuljába. Ám ha a fehéreknek nem volt hely, nekünk, a középen ülő színeseknek fel kellett állnunk, és át kellett adni a helyünket. Így működött ez akkoriban, az ötvenes évek közepén.