Vele született szív- és nagyérfejlődési rendellenességet diagnosztizáltak még ezelőtt, hogy a világra jött volna, de édesanyja képtelen volt arra, hogy elvetesse gyermekét. Próbált úgy élni, mint bárki más, de a tornaórákon szinte mindig rosszul lett, és bár a tanárok nem mondtak semmit, az osztályban mindenki sejtette, hogy Kittivel valami nincs rendben. Egy idő után nem tornázhatott már, de ő ennek ellenére mindent megtett, hogy teljes életet élhessen. A boldog mosoly szinte sohasem tűnt el az arcáról. Mintha semmi és senki sem bánthatná, de ez csupán csak egy álarc volt, amit mások felé mutatott.

Forrás: 4ever.eu

Amikor az osztályban is megtudtak mindent a betegségéről, hirtelen nagyon figyelmesek lettek vele. Nem engedték cipekedni, vigyáztak, hogy ne erőltesse túl magát. Zoli más volt. Ő mindig is úgy kezelte, mint bárki mást, és Kitti ezért szeretett inkább vele lógni. Nem kivételezett, nem kezelte hímes tojásként, amit annyira utált. Mindennél jobban élvezte, hogy a fiú társaságában ücsöröghet egy padon, együtt, az iskola udvarán, és beszélgethetnek az élet nagy rejtelmeiről, szerelemről, barátságról.

– Én nem igazán értem ezt az egész szerelem dolgot – vallotta be a lány. – Mi ebben a nagy dolog?

– Ha majd egyszer szerelmes leszel meg fogod tudni. – Zoli rámosolygott, majd megfogta a lány kezét és az ujjai végére meredt. – Milyen lilák a körmeid!

Rosa Parks. Forrás: wikipedia

A Montgomery Fair áruházban dolgoztam, varrónőként, és naponta kétszer tettem meg ezt az utat: reggel oda, majd este haza. Mégis megesett már, hogy hazáig kellett gyalogolnom, mert amikor a busz már megérkezett, fehérek ültek az első sorokban. A törvény értelmében ilyenkor le kellett szállnunk, és hátul visszaszállni. De aznap a buszsofőr meg sem várta ezt, csak gázt adott, és elhajtott a pénzemmel együtt, amit a buszjegyre szántam. 

Ennek már tizenkét éve. Azóta sokat kellett tűrnöm, hagynom, hogy úgy bánjanak velem, mint a kutyával, azért, amiről én egyáltalán nem is tehettem: feketének születtem. De úgy gondolom, mindenkinél eljön az a pillanat, amikor azt mondja, most már elég! Akkor nem is gondoltam volna arra, hogy ezzel a tettemmel egy egész lavinát fogok elindítani. Ez 1955 decemberében történt.

Hazafelé zötykölődtünk, s a harmadik megállóban, az Empire színháznál elég sokan szálltak fel. Fehér urak jól szabott zakóban, élre vasalt nadrágban és flancos, lakkozott cipőben. James Blake, a busz vezetője hátranézett táskás halszemével, ahogy minden megállóban rendszerint megtette, ha fehérek érkeztek, majd felállt, és a határvonalat jelentő fonott kötelet – amelyen egy „színesek” feliratú tábla hintázott –, hátrább helyezte, épp a hátam mögé. Tudtam, ez mit jelent, de nem mozdultam. 

– Ne csinálja itt nekem a felhajtást! Álljon fel szépen és menjen hátra! – mondta, és bügykös ujjával a busz hátulja felé mutatott, de én csak a fejem ráztam. Ekkor Blake közelebb hajolt, s éreztem a dohánybűzös leheletét az arcomon. – Akkor hívom a rendőrséget, és letartóztattatom.

– Ám tegye! – vetettem oda, és ő meg is tette.

A tárgyalásom cirka 30 percig tartott, és összesen 14 dollár büntetést kellett fizetnem, ami akkoriban igencsak sok pénz volt. Hát hol van az igazság? Nem születik mindenki egyenlőnek? Hiszen ugyan annyival érkezünk erre a világra, mint mások. Akkor még nincs gazdag vagy szegény, csak két csecsemő, akik már ekkor sem egyenrangúak?

De talán ennek hatására a fekete közösség bojkottot hirdetett, és nem szálltak buszra. Inkább jártak gyalog, vagy feketék által vezetett taxikon közlekedtek, amik ugyan úgy tíz centbe kerültek, akár csak a buszjáratok. Én magam is így tettem. A bojkott több mint egy évig tartott, s a busztársaságok iszonyú nagy veszteséget szenvedtek a gőgjük miatt. Végül kénytelenek voltak eltörölni a fehérek és színesek elkülönítését a buszokon. Mindez csak egyetlen nemmel kezdődött.

Forrás: fűszerkert

Persze azért van benne egy kis izgalom is, hogy beleláthatok más életébe. Például, ez a Nóri nevű lány teljesen odáig van egy Imi nevű osztálytársáért. Láttam, mit írt reggel a naplójába, és azt is, hogy milyen áhítattal, vágyakozva tekint állandóan arra a fiúra. Imi persze tudomást sem vesz róla. Átnéz rajra, mintha ott sem lenne. Át tudom érezni a helyzetét.

Nem ezt érdemli. Szerintem Nóri egy igen klassz csaj, és én nem őt utálom, hanem a helyzetemet. A másoktól való függésemet. Vele minden rendben van. Kedves, mindig segít a barátainak, soha nem bántana senkit, még akkor sem, ha rossz napja van, pedig mi lehetne annál rosszabb, hogyha valaki, akit csodálunk semminek néz? Amellett, hogy rendkívül csinos, még az esze is vág, széles látókörű, tájékozott, mindenhez hozzá tud szólni. Megvan a saját véleménye, nem bólogat csak úgy, ha szíve mélyén nem ért egyet, mint ahogy mások is teszik. Amit csinál, teljes szívvel csinálja, mint ezt a hip-hop táncot is. Igazából nekem ez csak céltalan ugrabugrálás, de ő nagyon komolyan veszi.

Tudom, hogy most csak egy árnyék vagyok, de ha visszakapom az alakom, meg dogom keresni őt. Azt szeretném, ha elfelejtené ezt a fickót, aki nem szolgált rá a szerelmére a csodálatára. Aki soha sem fogja úgy látni, mint ahogy én látom. Egy értékes embernek.

Most, hogy az ő árnyékává váltam, el gondolkodtam azon, hogy vajon az én árnyékom mindig az enyém volt? Vagy mások váltak azzá, mint most én? Vajon mit tudhatott meg rólam az árnyékom? Milyennek láthat?

Forrás: Kortárs online

Mire észbe kaptam, már ott álltam a házuk előtt és megnyomtam a csengőt. Először nem jött ki senki sem, pedig ott ácsorogtam jó ideig. Bosszankodtam, mert nem láthattam a lányt, aki valamiféle új, varázslatos dolgot hozott az életembe. Hazamentem, de otthon nem igazán találtam a helyem. Körülbelül egy-másfél órát bírtam ki, amit fel-alá járkálással töltöttem, majd újra elindultam szerencsét próbálni, mint a mesében. Eléggé közel laktak hozzám, csak egyetlen utcán kellett végigmennem, s így öt perccel később az ujjam ismét a csengő gombjára tapadt. 

Lilla nyitott ajtót, majd a kapukulccsal a kezében rám mosolygott, és kedvesen beinvitált. Talán mióta megérkeztek, én lehettem az első vendége, így lelkesen végigvezetett a házon. Engem lenyűgözött az a sok könyv, amely akár egy kisebb könyvtár is lehetett volna és a dohányzóasztal szélén álldogáló óriási, aranyozott szamovár. Aztán az ő szobájába mentünk, amely lényegesen kisebb volt, szinte csak egy talpalatnyi hely, amelyben elfért egy asztal, egy ágy, két szék. Mégis nagyon otthonos volt. Büszkélkedve mutatta meg a polcot, amely tele volt szebbnél szebb, különlegesebbnél különlegesebb babákkal, amiket már évek óta gyűjtött. 

Forrás: nlc

Beszélgetni kezdtünk suliról, családról és minden másról, s én úgy éreztem, most sokkal jobban feloldódott, mint a suliban bármikor, bárkinek. Lenyűgözött a tájékozottsága és a kedvessége. Ahogy mondani szokás, „megfőzött”, és valószínűleg ennek a tudatában sem volt. 

Talán szerencsémre, mert mondhatjuk szerencsének, sokat hiányzott a suliból, mert az édesapja volt az igazgató akkoriban, s megtehette. Így, amikor csak szerét ejthettem, elmentem hozzá, és végtelennek tűnő órákat tölthettem vele kettesben, ahol nem zavart senki, s ebben a világban nem volt más csak ő és én. 

Egy alkalommal kiültünk az aknatetőre, amely a kert közepe táján helyezkedett el, s a család Berekfürdőben frissen szerzett mogyoró készletét dézsmáltuk, mint két éhes mókus, csak éppen kalapáccsal a kezünkben. Kedélyesen beszélgettünk, az arcunk fürdött a ragyogó napfényben, én közben Lilla-illatot szívtam magamba, s ő nevetgélve figyelte azt a szeplős kócos kisfiút, aki én voltam.

Forrás: Mall.hu

Történt egyszer, hogy amíg a kisfiú bent volt boltban, egy idegen jött, és levágta a záramat, amivel a korláthoz bilincselt és csak egyszerűen elrabolt. Hiába sírtam, hiába kiabáltam, senki sem hallotta, és a ronda, kráteres képű ember elvitt magával. A fia tette a nyergemre a dagadt seggét. Igencsak rosszul bánt velem. Ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, csak megfogta a kormányomat és a nyergemet, és elhajított. Nagyon fájt, ahogy földet értem. Kerekeimmel hiába kapálóztam, nem tudtam elmenekülni. Még éjszakára is ott hagyott az árokparton, és én azon imádkoztam, hogy mentsen már meg valaki.