2020. december 18. 20:06 - PMBennett

Bolygó a láthatáron

Forrás: Playbuzz.com

Nem tudom már mióta sodródom itt az űrben. A napok itt olyan egyformák és feketék. Eltelt már néhány év, mióta magam mögött hagytam az otthonomat, a Földet, de hogy pontosan mennyi idő telt el azóta, talán jobb ha nem is tudom. Vonzott a kalandvágy, amikor jelentkeztem a programba, de nem gondoltam volna, hogy a magány ennyire fájdalmas lehet. Valamiféle értelmes életet kellene találnom az univerzumban, de azt hiszem, túl messzire bátorkodtam, és már jó ideje összeköttetésem sincs a szülőbolygómmal. Csak sodródom és az űrhajóm irányító rendszere, egy számítógép minden kapcsolatom. Ez pedig, valljuk be, majdcsak olyan, mintha magamban beszélnék, de legalább arra jó, amire tervezték. Életben tart engem, információkat ad, irányítja az űrhajót. Unalmamban már összedobtam egy kis programocskát, hogy fejlesszem a tudását, de ez csak amolyan házibarkács program. Túl mélyen nem mertem belenyúlni, nehogy megszüntessem a saját létfenntartásomhoz szűkséges funkciókat. Így is a hibernációs kamra meghibásodása a legénység többi tagjának a halálát okozta. Nem kockáztathatok. Vajon egyszer rám is így találnak majd? Az űrben keringve, mint egy Bolygó Hollandi?

Egyik reggel a komputer riasztására ébredtem. A vezérlőbe siettem, s akkor láttam meg azt a planétát. Elsőre olyannak tűnt, mint a Föld, és azt hittem, hazaérkeztem, de néhány másodperc alatt rájöttem, hogy bár ez volna a szívem vágya, de ez mégsem az én otthonom. Kék, fehér, barna és zöld sávok kanyarogtak a felületén, s úgy tűnt, mintha légköre és felszíni vizei is lennének. Egy olyan bolygó felett lebegtem, amin nagy valószínűséggel még élet is lehet, ha szerencsém van. Számítógépes elemzést kértem az ismeretlen bolygóról, ami megerősítette, amit gondoltam: életre alkalmas, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy van is rajta. Talán csak fejletlen formában. Minden esetre a levegő összetétele is pontosan a Földével megegyező, és még a hőmérséklet is olyan, mint egy kellemes májusi napon. Lekértem a hajónaplót, és bediktáltam a felfedezésemet, majd úgy döntöttem, ezt közelebbről is meg kell vizsgálom, elvégre ezért utaztam idáig.

– Hát akkor kalandra fel! Keress egy alkalmas helyet a leszállásra. Lehetőleg ne legyen nagyon szem előtt! – adtam ki a parancsot a fedélzeti számítógépnek, s úgy egy fél óra múlva már a parti homokban bukdácsoltam szkafander nélkül, mintha csak egy turista volnék.

Tovább

Szólj hozzá!

2020. december 14. 08:55 - PMBennett

Temetői történet

Emlékszem, valamikor gyermekkoromban történt velem egy furcsa eset velem, talán nyolc-tíz éves lehettem. Nagyanyóval a temetőbe mentünk egyik nap nagyapa sírjához, aki néhány évvel azelőtt távozott el az árnyékvilágból. Mindig is víg kedélyű ember volt, akár csak az édesapám.

– A temető nem játszótér! – korholt mindig mamám. – Majd beleesel az egyik sírba, aztán megnézheted magad!

Igazából hittem is, meg nem is. Akkor még nem hittem a szellemekben, és a holtakat sem féltem, bár lehet, hiba volt. Egyszerűen csak szerettem a csendet, azt a nyugalmat, ami a hely atmoszférájából áradt.

Forrás: Life.hu

Aznap is a sírok között mászkáltam. Ilyenkor hallgattam a madarak énekét, de most különös módon egy sem felelt. Tényleg halotti volt a csend. Még a hűvös szél fuvallata is másmilyen volt. Mintha jeges kéz markolászná a szívemet. A nap is eltakarta arcát egy jókora sötét felhővel, csak néhány sugara fénylett mattul a haragos kék égen.

Egy különös sír keltette fel a figyelmemet, amely csendesen megbújt a fák tövében. A régi beton teljesen megfakult már, látszott rajta, hogy megrágta az idő. A fejfa részén különös kővirágok ingái tekeregtek, mintha egy játékos gyermek ujja nyoma lenne. A nevet, onnan, ahol álltam, nem lehetett elolvasni, hiszen a felirat igencsak megkopott, és a borostyán is vastagon benőtte. Szinte szólítgatott, és mint kíváncsi gyermek, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy közelebbről szemügyre ne vegyem.

Biztosan nem él már egyetlen hozzátartozó sem, mert nem láttam rajta sem vágott, sem élő, de még elszáradt virágot sem, csak gyomot. Ahogy egyre közeledtem, a merszem egyre inkább fogyatkozott, ezért, hogy bátorítsam magam egy furcsa gyermekdalt kezdtem énekelni:

„Tikotá és Tikoté jó testvérek voltak,

Tikotá és Tikoté nem szólnak, mert holtak.

Tikotá és Tikoté szerette egymást nagyon,

Tikotá és Tikoté mégis egymást veri agyon…”

Abba az irányba pillantottam, ahol nagyanyót sejtettem, és arra gondoltam, mi van, ha tényleg leesem az egyik lyukba a holtak közzé. Lehet, meg sem találnának. Nem igazán vágytam sem halott emberek, sem csontvázak közé, így elhessegettem magamtól a gondolatot, és a célra koncentrálni, elérni a különös sírt.

Tovább

Címkék: halál gyász gyermek kedvenc rövid árnyék temető találkozás egyperces árny rövid történet

Szólj hozzá!