– Ma éjjel, újra találkozunk, Ilonkám! – motyogta, s kirakott az asztalra egy sötét színű üveget, aminek az oldalán egy koponya és két keresztbe tett lábszárcsont vigyorgott vissza. – Mennyire szeretted a karácsonyt. – sóhajtotta.

Remegő ujjai közzé fogott egy rég megsárgult fényképet, amelyen még ő is legalább húsz-harminc évvel fiatalabb volt, s szeretett Ilonkáját ölelte. Mind a kettőjük arca ragyogott a boldogságtól. S most itt ücsörgött magában Szent Este a fekete magány leplébe burkolózva, s úgy érezte, kezd fuldokolni. Még egy futó pillantást vetett az üvegcsére, majd belebújt a kabátjába, és a pajtába ment. A lucfenyő épp olyan pompázatos volt, mint amikor megvette. A hónaljáig érhetett, és mindig szinte eleven zöld volt. Azóta egy tűlevelet sem ejtett. Ez a kereskedő mégiscsak érthet hozzá.

– Gyere csak, barátocskám. Találtam neked egy szép kis talpat – motyogta s már fel sem tűnt neki, hogy már megint magában beszél, pedig felesége mennyit ugratta ezért.

Nem tudott másra gondolni, csak a megboldogult feleségére, aki ötvenkét évig hűséges társa volt. A forró könnycsepp csordult végig gyakran barázdált arcán, amely legördült egészen az álláig, majd onnan letörölte kissé viseltes kabátja ujjával. Megfogta a vékony csontú fenyőt, s kivitte a szabadba, majd egy könnyű kis fejszével farigcsálni kezdte. 

Szitálni kezdett a hó. Felnézett, és nagyot sóhajtott. Mintha csak aprócska angyalszárnyak pihéi repkednének. Mindig is szerette a havazást. Ahogy azok a különféle alakú, formájú hópihék elfedik a csupasz földet. Minden mocskot eltakarnak, s minden olyanná válik, mint a porcukorral hintett sütemény teteje. 

Végül egy hűs zugot választott a fának, hogy sokáig szép maradjon, kár, hogy ő maga már nem fog sokáig gyönyörködni benne. Csak megvárja a gyertyagyújtást, és az ő gyertyái örökre kialszanak, de kedvese emlékének szentel még egy karácsonyfát. Egy utolsót. Úgy fogja feldíszíteni, mint soha még. Szíve-lelke benne lesz. 

Valaha volt neve, és társai is, akik ezen a néven szólították. Most nincs neve, semmije és senkije, csak a fényes, szürke bundája, és egy átkozottul korgó gyomra. Megevett mindent, amit talált, nem válogathatott. A füvet is, még akkor is, ha utána kihányta. 

Forrás: 24.hu

Az ablak és ajtóréseken keresztül kiillanó illatok játékosan csalogatták. Megcsavartak az orrát, s majd amikor gyomra végre hangosan zuborogni kezdett, szétfoszlottak és elillantak a széllel. Beleszagolt a levegőbe. Nem az előbbi illatot kereste, hanem az emberek szagát, de nem érzett semmit. 

„Remélem, biztonságos” – gondolta, s bebújt a drótkerítés alatt. 

Éhség ide vagy oda, nem feledkezhet meg az óvatosságról. Ó azok az átkozott kutyák, hogy utálta őket, de most nem volt elég ereje hozzá, hogy megverekedjen velük. A nélkülözés meglátszott rajta, kiálltak a bordái. S talán a gazda is kijönne a csaholásra. Milyen megalázó. Úgy kell sunnyognia, mint egy rozsdabundás rókának.  

Abban a pillanatban az orra ismét bizseregni kezdett, s megérezte a madár semmivel sem összetéveszthető szagát.

„Hmmm, ez biztosan kacsa! Egész biztosan az! Ma éjjel megtöltöm a bendőmet, ez már biztos.” 

Ahogy közeledett, egyre inkább úrrá lett rajta az éhségérzet, a vadászösztön és az izgalom. Ahogy bejutott az ólba, az öt kacsából az egyiket rögtön fel is falta. Toll sem maradt túl sok utána.

„Hiába hangoskodtak!” - gondolta. - „Az egyikőtöket akkor is magammal viszem. Ki tudja, mikor jutok ilyen finom falathoz újra?”

A kétségbeesett sápítozásra világosság támadt az udvaron, majd egy iszonyatos csattanás tépte fel a tél esti csendjét, majd aztán még egy. Jól ismerte már ezt a hangot. Volt már hozzá szerencséje. Nem ez volt az első, hogy rálőttek, de talán két újratöltés között talán megbújhat az árnyékban és a kellő pillanatba elmenekülhet. De vajon miért ég és sajog így az oldala? Nem a kacsa miatt, amit megevett, az biztos. Szürke bundáján egy vörös folt éktelenkedett. Megnyalta, s a fájdalom villámként átcikázott a testén, a fülétől a farkáig.

Kutyák jöttek, és neki menekülnie kellett. Rémültében nem tudta már hány kerítésen bújt keresztül, vagy ugrott át. Még mindig maga mögött érezte üldözőit, pedig már rég lehagyta őket. Mire a hatodik, vagy hetedik szomszédot is maga mögött tudta, kifogyott a szuszból és összeesett. Hangosan zihált, majd minden elsötétült.

Amikor magához tért, nem volt többé farkas. Egy lány állt felette mosolygós arccal. Nevén szólította, amire egykor nem emlékezett, takarót terített meztelen testére, majd segített feltápászkodnia, s bebicegtek a jó meleg, fűtött házba. Kétség nem fért hozzá, hazatért. Mintha a farkas-lét csak álom lett volna, de az oldalán lévő fájdalmas seb emlékeztette a valóságra.

- Most már ne változz át, ha lehet! Soha többé! Úgy féltettelek!

- Ha rajtam múlik nem fogok! - mondta a férfi, majd magához húzta a lányt és megcsókolta. - De nincs felette hatalmam, tudod jól.