- Jaj, induljunk már! Nagymama, már biztos vár! - nyöszörgött Janika, s már meg is ragadta a nylon szatyor fülét, amibe a nagyi ajándéka lapult. Ő volt az első, aki elkészült. A cipő is a lábán volt már, s már a kabátjába is belebújt.

- Anyu! Nekem még pisilni kell! - mondta Gáborka, s már szaladt is a vécébe, meg sem várva anyát, majd berántotta maga mögött az ajtót és elfordította a kulcsot.

Petike közben felhúzta a cipőjét, és már éppen a kabátjába bújt volna bele, amikor Gabika csattogtatni kezdte a vécé ajtó kilincsét, ám az nem engedett.

- Anyu! Gabika bezárta magát!

Nemsokára az egész család az ajtó elé sereglett, hogy segítsen a legkisebbnek kijutni. Apu benézett a kulcslyukon.

- Gabika, miért vetted ki a kulcsot? Dugd vissza szépen!

Kotorászás, hüppögés, sírás hallatszott belülről, s a kisfiú egyre kétségbeesettebben kopácsolt a kilinccsel. A két nagyobb összenézett, s egyik a lakás egyik végébe, a másik a másik felé indult, hogy összeszedjék az ajtókból a kulcsokat, hátha akad közöttük egy, amely majd nyitja a mellékhelységet. Anyu és apu az ajtó előtt állt, és próbálták megnyugtatni a bent rekedt gyereket.

- Nyugodj meg kicsim! Ha anyának be kell másznia a vécé ablakon, akkor bemászik, akkor sem maradsz bent! Kihozunk mindenképpen.

A kicsi még hüppögött, de már nem sírt. 

- Gáborka figyelj rám! - próbálta a legmegnyugtatóbb hangját elővenni apuci. - Told bele a kulcsot a zárba egészen koppanásig, aztán fordítsd el a konyha felé!

Matatás, kaparászás hallatszott az ajtó túloldaláról, majd egy fémes kattanás. Apu megnyitotta az ajtót, s ott állt a megszeppent csöppség kivörösödött szemmel, orrváladékkal és könnyel egybemosott arccal. Mint egy kis torpedó belefúródott apuci kötött pulóverébe és újra sírni kezdett.

- Jól van, jól van. Most már kint vagy – simogatta meg apu a kis buksiját. - De hogy ez többet elő ne forduljon, ezt a kulcsot most innen kivesszük. - mondta, és máris Petike kezébe nyomta. - Tedd csak oda a többihez!

S a történtek után egy jó darabig az ajtókból hiányoztak a kulcsok.